Mindsetting

Életem első lánybúcsúján vettem részt tegnap este. Figyelembe véve a barátaim számát és a házasulási kedvüket, nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerül hasonló eseményre, és magamról sem mondhatom el, hogy visszaszámolok a napig, amíg oltárhoz vezetnek, mert fogalmam sincs, mennyiről kellene indítanom a visszaszámlálást. Nem közeli barátnőm hagyja maga mögött a lányéletet, én csak úgy belecsöppentem az egészbe.

A tegnap este kapcsán fogalmazódott meg bennem egy 5 pontos lista, hogy ha egyszer én fogok lánybúcsút szervezni egy barátnőmnek, akkor miket tartsak szem előtt. (Vagy ha majd egyszer nekem szerveznek, akkor ezt a főkolompos orra alá dughassam.)  Nem a spanyol viasz, és őszintén szólva végigolvasva annyira triviálisnak tűnik minden pont, hogy én se értem, hogy miért lenne erre szüksége bárkinek is, viszont a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy lehet, hogy elkél egy ilyen útmutató.

1; Ez nem a te lánybúcsúd

Ahogy egy szülőnek sem kellene a be nem teljesült vágyait ráerőltetni a gyerekére, és pl. négyévesen szépségversenyekre vinni vagy tízévesen heti 12 edzésre járatni egy sportból, amit a gyerek nem is szeret, ugyanúgy a lánybúcsú szervezésekor se a szervező elképzelései számítanak, hanem a menyasszonyé. Ha az ara egy Freddie Prinze Jr.-filmmaratont szeretne, akkor legyen az, ha végig szeretné táncolni az éjszakát, akkor meg az. Attól, hogy te jó mókának találod a paintballt vagy a ciki feladatokat pénisz alakú szívószállal, nyalókával meg a jó ég tudja milyen olcsó bóvlikkal, egyáltalán nem biztos, hogy az ünnepelt is ezekre vágyik. Majd, amikor neked lesz lánybúcsúd, előállhatsz az elképzeléseiddel, de addig is tedd ezeket félre.

2; Kommunikálj, könyörgök!

Lerágott csont, de mindig aktuális. Ha te vagy a barátnőd lánybúcsújának a főszervezője, nemcsak a menyasszonnyal, de a többi meghívottal is kommunikálnod kell. Először természetesen az arával egyeztess arról, hogy ő minek örülne, majd ezután a többiekkel egyeztess a részletekről. Tök egyszerű: minél inkább úgy érzik, hogy be vannak vonva a szervezésbe, annál inkább aktív részesei lesznek az estének. Ha csak annyit osztasz meg velük, hogy mikor hol találkozzatok és mi lesz a program, ne várj tőlük nagy lelkesedést. Amellett, hogy a közös brainstormingok segítenek kialakítani valamiféle csoportérzetet – ami főleg akkor fontos, ha nem ismer mindenki mindenkit –, neked sem kell egyedül csinálnod mindent, hanem delegálhatsz pár elintéznivalót.

3; Logi(szti)kázz

Ha már körvonalazódott, hogy milyen programoknak örülne a menyasszony, érdemes azt is figyelembe venni a szervezéskor, hogy mennyit akartok két létesítmény között mászkálni, és mivel fogjátok megtenni az utat. Sétáltok? Taxit hívtok? Esetleg valaki bevállalja, hogy fuvaroz titeket? Netán kirúgtok a hámból és limuzint béreltek?  Biztos, hogy csak a város másik végében van olyan szórakozóhely, ahol electro swinget játszanak? Illetve az sem mindegy, hogy az egyes programok milyen sorrendben következnek. Példának okáért eléggé keresztbe tudja húzni az egész estét, ha a társaság az első állomáson felönt a garatra, és még további programok várnak rájuk.

4; Az a fránya alkohol

Nem fogok úgy tenni, mint akinek ne lett volna már olyan estéje, ami után a wc-t legjobb barátjává fogadta, mert volt. Viszont néhány ilyen eset után megtanultam, hogy a felejthetetlen élmény és az örök emlék nem fér össze a totális lerészegedéssel. (És ne gyere a Másnaposokkal, az egy fikció. :D) Mivel a lány- és legénybúcsúkkal kapcsolatban az él az emberek fejében, hogy egy jó alkalom az ivászatra, ne felejtsd el, hogy ez a menyasszony estéje, és ha ő nem akarja letolni az ötödik színes-szagos koktélt, akkor senkinek nincs joga erőltetni. 2019-ben, amikor egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy a nem az nem, és nem igen, tartsd tiszteletben, ha a menyasszony (vagy bárki a résztvevők közül) nem szeretne (többet) inni. Csúnya vége lehet, és almalével is méltóképpen el lehet búcsúztatni valaki lányságát, nem kell ahhoz Long Island Iced Te – vödörben.

5; Dresscode: no phone

Ebben a kérdésben sem kívánok álszenteskedni – én is többet nyomkodom a telefonomat, mint kellene. Ugyanakkor miután évekkel ezelőtt egy barátnőm rávilágított, hogy mennyire ciki más társaságában chatelni, a telefont még az asztalra sem rakom ki. Ez a tisztelet jele – figyelek rád, örülök annak, hogy időt töltünk együtt. Másképp csapódik ez, ha ketten ültök egymással szemben, mint ha egy tízfős társaság ül az asztal körül, ez igaz. Viszont gondolj bele, hogy ünnepeltként mennyire hülye érzés lehet, hogy végignézel az asztalon és azt látod, hogy a barátaid arcát a hideg kék fény világítja meg, és vadul jár az ujjuk, mert közvetítenek az eseményekről annak, aki nincs ott. Másik kérdés, ami felmerül ezzel kapcsolatban, hogy feltétlenül meg kell-e örökíteni mindent. Én ebben a kérdésben (ahogy sok másikban is) rém konzervatív vagyok, és az a véleményem, hogy csak olyan helyzetről készíts képet/videót, amiben magadat is szívesen látnád viszont. Lehet, hogy ez már a paranoia előszobája, de sosem tudhatod, hogy ezeket a kompromittáló helyzetben készült fotókat nem fogja-e valaki egyszer felhasználni a menyasszony ellen, vagy ha szimplán kikerülnek a netre, akkor nem érhetik-e szegény menyasszonyt atrocitások.

Pár hete történt, hogy az edzőteremben egy lány azt ecsetelte egy másiknak, hogy elkezdett használni egy applikációt, amiben vezeti, hogy mikor mit és mennyit evett-ivott, mennyit sportolt, és ennek köszönhetően már 5 kilótól megszabadult. Mivel a barátnője nagy érdeklődést mutatott a dolog iránt (ő is fogyni akar pár kilót, bár hogy honnan, nem tudom), ezért előkapta a telefont (rejtély számomra, hogy miért viszi magával valaki a telefonját a terembe, ennél már csak akkor szalad magasabbra a szemöldököm a döbbenettől, amikor nyújtás közben megy az insta-görgetés), és elkezdte neki mutogatni, hogy hogyan is néz ki a felület. Majd folytatva az örömködést, hogy micsoda kincsre lelt a Play áruházban, és talán, hogy még több dicséretet zsebeljen be a barátnőjétől, hozzátette, hogy már 5 napja nem evett édességet, mert NÓ CSÁKLIT CSÁLENDZS-en van. Merthogy az appon belül különböző CSÁLENDZSeket lehet vállalni. Így. CSÁLENDZS. Baráti, ismeretségi körben a csálendzs azóta is a egy gyakran használt kifejezéssé vált, ahogy a knovlidzs is, ami az egyik jelöltem száját hagyta el egy interjún.

Szóval nincs több projekt, ellenben van csálendzs, de hogy az agysejtjeim ne károsodjanak jobban annál, mint feltétlenül szükséges, ezért marad az eredeti írásmód, de kéretik csálendzs-nek olvasni.

Ahogy Csernus szokta mondani, mindenki jó valamire, ha más nem, elrettentő példának, a challenge-girl amellett, hogy rávilágított mennyire fontos a nyelvtanulás, a no chocolate challenge gondolatát is elültette a fejemben, úgyhogy így ismeretlenül is köszi neki. 😀

Mivel annyira már ismerem magam, hogy egy 30 napos édességmentességnek már a gondolatától is úgy bepánikolnék, hogy az első nap szabotálnám a dolgot (éljen a kudarckerülés!), úgyhogy ilyen botorságokra nem adom a fejem. Májusra a cél, hogy eljussak oda, hogy 6 napot egyhuzamban kibírjak édesség nélkül. Persze, lehet erre mondani, hogy ugyan, kérlek, ez egy vicc, ugye, hogy neked az kihívás, hogy 6 napot kibekkelj csoki nélkül – de büszkén vállalom, hogy tök átlagos gyarló ember vagyok, aki szereti a finomságokat.

Úgy fog felépülni, hogy május 3. volt az első nasimentes nap, majd ezt követte a szombat, amikor is ettem édességet, most pedig két nap megvonás jön, majd ismét egy nap pihi, majd 3 nap cukortalanul, 1 nap szabadság, és így tovább. Ahogy már az előző bejegyzésben említettem, május végén kilátásban van egy esküvő, ami pont egy nasimentes napra esne, de ott kicsit játszok a beosztással, és arra a napra felfüggesztem a dolgot.

Nem az a cél, hogy teljes radikalizmusban éljek, nem gondolom, hogy ez célravezető lenne, viszont arra kiváló, hogy fejlesszem az önuralmam, kitartásom, és összességében elmondhassam, hogy kevesebb édességet eszem. Hajrá-hajrá én!

Véget ért a kitűzött három hónapos nem vásárlós projektem, és bár nem maradéktalanul teljesítettem, de összességében elégedett vagyok. Azzal kevésbé, hogy az eredeti terv szerint rendszeresen jelentkeztem volna, hogy beszámoljak az élményeimről, de ember tervez, a rossz időmenedzsment végez.

Ahogy azt gondoltam előtte is, a vásárlás (jobban mondva a nem vásárlás) része nem volt akkora kihívás, és bár az elején voltak pillanatok, amikor sutba akartam vágni az egészet, nem maradt hiányérzetem, amikor végül is üres kézzel távoztam egy üzletből. Idővel egyébként ez teljesen elmúlt, és ma már egyáltalán nem érzem úgy, hogy kimaradnék bármiből is, ha egy szezonban nem vásárolok semmit. Mondjuk, ezt is sejtettem előre, és tényleg így is történt, hogy nem rohantam május másodikán a legközelebbi plázába, hogy szétvásároljam az agyam. 😀

Nem így kezdtem a májust… 😀

Ebben a hónapban már biztosan beszerzek 1-2 új darabot, mert a hónap végén egy esküvőre vagyunk hivatalosak, és mindenképpen hosszú szoknyás koncepcióban gondolkodom, mert a (remélhetőleg) meleg idő, magassarkú cipő és egész napos álldogálás-táncikálás nem barátja a visszeres lábaknak. (Tervben van, hogy külön posztot írok, hogy milyen az élet visszeres, vizesedő lábakkal – nem egy lányregény, előre mondom.) De az esküvői szetten kívül nem valószínű, hogy egyebet beszereznék.

Ami az igazi kihívást adta, az az ebéd része volt. Bevallom, ezt elbuktam. (Már amennyiben mindenképpen ennyire feketén-fehéren kell ezt értékelni.) Február végéig minden király volt, aztán jött egy elég komoly érzelmi hullámvölgy a kapcsolatomban, ami azt eredményezte, hogy nagyjából két hétig napi pár falaton éltem. Utána viszont nagyon örültem annak, hogy én, aki imádja az ízeket és a finom ételeket, ismét tudok enni, ezért ettem, amit megkívántam. Szóval ha pulled pork szendvicset akartam ebédelni, azt rendeltem, ha túrógombócot, akkor meg azt. Azért nem úgy kell elképzelni, hogy a futárok egymásnak adták a kilincset, de március közepétől kb heti rendszerességgel egy alkalommal rendeltem az ebédemet. A megfigyeléseim szerint ezzel egyébként még mindig jóval alatta maradok az átlagnak (legalább is a kollégáim étkezési szokásait figyelembe véve), és ennél szigorúbb aszketizmust nem is szeretnék bevezetni. 

Három hónap nem nagy idő, úgyhogy mindenkit csak bátorítani tudok, hogy próbálja ki, milyen az élet vásárlás nélkül. Nem vagyunk egyformák, és mivel nekem korábban sem a vásárlás körül forogtak a gondolataim, ezért nem okozott akkora kihívást, mint egy olyan embernek, aki heti szinten új darabokkal bővíti a gardróbjának állományát vagy a díszpárna-gyűjteményét. Időközben az megfogalmazódott bennem, hogy tök jó lenne összeállítani egy kapszulagardróbot és összekötve a kellemest a hasznossal ellátogatni színtanácsadásra, mert magamnak nem tudom belőni, hogy melyik csoportba tartozom. Telet mondanék elsőre, de érhetnek meglepetések. 😀

Btw, az új projekt (amit a jövőben nem projektnek fognak hívni, hanem máshogy, de ez egy külön sztori, ami megérdemli, hogy egy első bekezdésben szerepeljen, ne egy utolsóban) már go live, holnap reggel elmesélem, hogy mit találtam ki.